Közönséges vakond (Talpa europaea)

A közönséges vakond Magyarország egész területén, szinte minden élőhelyen megtalálható. Az állat egész testfelépítése földalatti életmódhoz alkalmazkodott, a felszínen viszonylag ritkán jelenik meg. A vakond jelenlétét vakondtúrások jelzik, amelynek a kert tulajdonosok a nem mindig örülnek, pedig hatalmas mennyiségű kártevő rovart pusztít el táplálkozása során.

Európai bölény (Bison bonasus)

Az európai bölények a középkorban csaknem egész Európában előfordultak, vadászata Mátyás király korában még közönséges eseménynek számított. A lombhullató erdőkben élő állat utolsó hazai példányát 1762-ben ejtették el Erdélyben. Európa ma élő legnagyobb testű szárazföldi emlősével az állatkerteken kívül Pityerszeren lehet találkozni. Sőt Kondorfa mellett egy 70 hektáros védett területen is élnek bölények, de ez el van zárva a látogatók elől!

Magyar lófajták: Gidrán (2023)

Nemzeti kincsünket, a gidránt a mezőhegyesi ménesben tenyésztették ki egykoron, hogy nemes küllemű huszárlóként hasznosítsák.

A lófajta eredete 1816-ra nyúlik vissza, amikor Fechtig báró Egyiptomban megvásárolta a Gidran Senior névre keresztelt arab telivér mént. A kis sárga ló egyik csikója került át Mezőhegyesre az 1840-es években. A lófajta nemesítésére angol telivér méneket használtak, így jött létra az angol-arab populáció. A gidránt 1885-ben ismerték el önálló fajtaként, amely később sport világában is kiváló teljesítményeket ért el.

Mudi (Canis familiaris ovilis)

A mudi az egyik legritkább, és legkevésbé ismert magyar pásztorkutyafajta, amelyet a pásztorok egykor német pulinak hívtak. A kutyafajtát valószínűleg az 1700-as években tenyésztették ki a spiccjellegű terelőkutyák keresztezésével. Az állat első fajtaleírása 1936-ból származik, nevét is ekkor kapta egy Mudira keresztelt fekete kan után. Magyarországon a mudi egy nagyon elterjedt munkakutya, amely kiváló különböző haszonállatok csordáinak őrzésére és terelésére a marhától, juhoktól kezdve a lovakig.

Cigája (Ovis ammon f. ari)

A cigája juhok feltehetően a Balkán félszigetről kerültek hazánk területére a 18. század végén. Szélesebb körű elterjedését elsősorban a helyi fajtáknál finomabb gyapjának köszönheti, de a húsa és a teje is értéket jelentett. A közepes termetű juh a fekete fejű és lábú, fehér bundájú változata terjedt el Magyarországon.

Eurázsiai menyét (Mustela nivalis)

Az eurázsiai menyét a világ legkisebb emlős ragadozója, amely hazánkban is igen elterjedt.

Az állattal szinte mindenhol lehet találkozni, kedveli a házak padlását, és a rejtett, csendes zugokban is szívesen megtelepszik. A faj alapvetően kíváncsi, bátor állat, leginkább pocokra vadászik, de más apró rágcsálókat, rovarokat, és olykor tojást is fogyaszt.

A menyét hasznosságának kérdése két részre osztja a társadalmat, egyfelől a pocokvadászata miatt hasznos, de másfelől nagy pusztítást is tud véghezvinni a baromfiudvarban.

Vörös mókus (Sciurus vulgaris)

A közönséges vagy vörös mókus a klasszikus(vörös) színen kívül lehet fekete, szürkés vagy akár sárgás árnyalatú is.

Az állat fák lombkoronájában él, ahol gallyakból, levelekből, és fűcsomókból épít gömbölyű fészket, de szívesen használ faodvakat vagy elhagyott madárfészkeket. A mókus fákkal sűrűn beültetett kertvárosokban, üdülőterületeken és nagyobb városi parkokban is megjelent az évszázadok során.

Keleti sün (Erinaceus roumanicus)

A keleti sün hazánk egyetlen sünfaja, amely állat hazánkban bárhol előfordulhat, sőt a településeken kifejezetten gyakori.

A sünnel vagy régies elnevezésén sündisznóval napnyugta után találkozhatunk leggyakrabban, ugyanis ekkor indul táplálékszerző útjára. Ha az állat veszélyt érez, akkor összegömbölyödik, és szúrós tűpárnává változik.

Az állatok téli túlélési esélyeit növelhetjük azzal, hogy a levágott gallyakat és a leveleket a bokrok alól nem gyűjtjük össze, hanem kupacokban hagyjuk, így menedéket biztosítunk a sünöknek.
A keleti sün az év emlőse lett 2014-ben, ezzel is segítve a faj megismerését, és hatékonyabb védelmét.

Kárpáti borzderes (2020)

A kárpáti borzderes mintegy 120 éve hazánk egyik jellemző, hagyományos szarvasmarhafajtája volt. 

A állat a Kárpátok lábánál lévő területekre lett kitenyésztve, ugyanis a zord hegyvidéki körülmények szilárd testalkatú fajtát követeltek meg, amely a legelőfüvön tartva is képes egy család ellátására elegendő tejet termelni. A borzderes a mai formáját az 1800-as évek közepére-végére nyerte el, de napjainkban már nincs jelentősebb állományuk az országban.

Magyar racka juh (Ovis aries strepsiceros hungaricus)

A legősibb juhfajtánk, a hortobágyi racka eredetét homály fedi, azonban ősi jellegére utal a finnugor „juh” szó, melyet elődeink használták a rackára. Az állat évszázadokon át a magyar pásztorok meghatározó faja volt, gyapjából pedig olyan viseletek készültek, mint például a kucsma vagy a suba.

A racka fő ismertetőjegye a méretes, csavaros szarva, amely a világon egyedülálló. A fajta genetikai „szilárdsága” miatt kiválóan alkalmas szabad tartásra, a bárányok pedig rendkívül életképesek, ugyan is már a születésük napján képesek több kilométert is megtenni.

Magyar tarka szarvasmarha (Bos primigenius taurus)

A magyar tarka a német ajkú telepesek révén kerültek a királyi Magyarország területére a 18. században. A testarányai és belső értékmérő tulajdonságai miatt a fajta kettős hasznosítású, tejtermelésre és a hústermelésre is egyaránt alkalmas.

A magyar tarka leghíresebb típusai a bonyhádi és a vasi tájfajták, e területeken különösen nagy létszámban és kiváló minőségben tenyésztetik a hegyi tarka egyedeket.

Cikta juh (Ovis aries)

Magyarországon a cikta juh már a középkorban is széles körben elterjedt fajta volt. A 18. században több hullámban betelepülő morvák és svábok által behozott dél-német fajták elterjedésével vált általánossá a birka szó, ugyan is így különböztették meg a magyar juhokat.

Baranya és Tolna megyében maradt fent legtovább a faj tisztasága, ugyan is II. világháború után többhelyűt elterjedt a merinóval való keresztezés. 1974 után azonban már rendelet szabályozta az őshonos fajták fenntartására, ezért pár tucat egyeddel újraindították citka tenyésztést.

Magyar lófajták: Lipicai (2019)

A Lipicai lófajta hazánkban 1580 után került kitenyésztésre, ugyanis a császári udvar számára pompát és a gazdaságot tükröző ménest szerettek volna előállítani. A köves, karszt-tetőn fekvő Lipicára a tenyésztéshez a dán és a nápolyi királyság legjobb spanyol fajtájú méneseiből érkezetek a lovak, de a fajtába került Arab génhányad is.  A Lipicai spanyol-génhányadú ló marmagassága 155-170 cm közé esik, színe leggyakrabban a szürke, de előfordul pej és fekete színben is.

Közönséges ürge (Spermophilus citellus)

Az „Év emlőse” választását 2015-ben az ürge nyerte, hiszen az egyik legismertebb és természetvédelmi szempontból is kiemelten fontos hazai emlősünk.

A közönséges ürge Magyarországon, általában a füves pusztákon van jelen, ahol nappal gyakran látni járatai mellett. A rágcsáló néha speciális élőhelyet választ magának, ilyen lehet például a repülőterek füves kifutópályái, ahol rendszeresen vágják a füvet.

Magyar lófajták: Furioso-north star (2018)

A Furioso-north start vagy korábbi nevén mezőhegyesi félvért 1841-től kezdték kitenyészteni a Mezőhegyesi Ménesbirtokon. A faj „Ádám és Évája”a lichteinsteini Furioso és az angliai North Star volt. A mezőhegyesi ménes fénykorában végrehajtott tenyésztési módszernek hála a lófajta az ország legtömegesebb angol félvére.

A fajtára jellemző az erős testalkat, az egyenes vonalú fej és a színe pedig jellemzően pej, esetenként fekete és sárga is előfordul. A jelenlegi hazai állomány legjelentősebb tenyészete a Hód-Mezőgazda Rt. Aranyági ménese és a bugaci Táltos Panzió ménese.

Magyar szürke szarvasmarha (Bos p. hungaricus)

A magyar szürke szarvasmarha a hazánkban őshonos, törvényileg védett háziállatok egyike. Az állat valódi hungarikum, amely szépségével és szilajságával az őserőt szimbolizálja. Az Alföld jelképének tartott állatot a honfoglalás óta tenyésztették, hosszú időn keresztül Közép-Európa legkeresettebb marhája volt. A szürke marhára jellemző, hogy az igénytelen tartási körülményhez jól alkalmazkodik és ez mellett kiváló igavonó, a húsának minősége pedig elsőrangú. 

A századforduló után a legeltetés visszaszorítása véget a tartása egyre csökkent a második világháborút követően szinte el is tűnt a faj. Mára viszont a szakmai beavatkozással és állami támogatással sikerült a szürke marhát megmenteni a kipusztulástól, és a tenyésztése újra fellendülőben van.

Vízibivaly (Bubalus bubalis)

A vízi bivaly, vagy más néven ázsiai bivaly a tulkok nemzetségének legnagyobb tagja és egyben tiszteltet parancsoló, félelmetes emlős is. Az állat ősét több, mint 5000 éve háziasították, húsával, szarvaival, bőrével, tejével, vajával, valamint erejével, szántással és emberek/termések szállításával járult hozzá az emberiség mindennapi életéhez.

Magyarországon a dél-alföldi nemzeti parkok foglalkoznak a hazai bivalyállomány védelmével, a teljes állomány a Partiumból, Arad megyéből származik. A mocsaras, vizes élőhelyeket kedvelő bivaly kötetlen tartásban szép kort képes megélni. Nemzeti parkok munkatársai ideje korán felismerték a vízállásos, zsombékos gyepterületek természetvédelmi kezelésében a legeltetés a természetvédelmi területkezelés egyik leghatékonyabb eszköze.

Európai muflon (Ovis aries orientalis)

Az európai muflon jellegzetes visszahajló szarváról igen könnyen felismerhető.
Az állatot a 18. században vadászati céllal telepítették be Európa számos országába, jelenleg a legjelentősebb populációk az Mátrába és a Bükkben található.
Télen a nagy hó elől gyakran völgyekbe húzódik, ilyenkor találkozhatunk is vele.

Drótszőrű magyar vizsla (Canis lupus familiaris)

A drótszőrű magyar vizsla története igen csak rövid, csak a 1930-as éveiben tenyésztették ki a magyar vadászok. A faj nemesítésénél az volt a cél, hogy a nagy hideget jobban tűrő vadászkutyát hozzanak létre.
A lelendő gazdik számár fontos, hogy az állat mozgásigénye hatalmas, emiatt sűrűn sétáltatni kell, de remekül lehet vele kirándulni, vagy sportolni.

Erdei egér (Apodemus sylvaticus)

Az erdei egér az egyik legáltalánosabban elterjedt emlős fajunk, hiszen a hegyvidéki és alföldi erdőkben egyaránt előfordul. 

Az állat főként növényi (pl. bükk és tölgymakk) táplálékot fogyaszt, de a különféle ízeltlábúakat., madárfészkekben talált tojásokat és fiókákat is elfogyaszthatja. Ezek felkeresése miatt naponta akár 1,5-2 kilométert is megtehet.